Vengeance

Ő maga sem értette a dolgokat. Mi történt? Mi romlott el így el? Vajon változtathatott volna rajta valamit? Még emlékezett rá, hogyan találkoztak.

Akkoriban otthon gondjai voltak a szüleivel. Folyamatosan veszekedtek, néha még a tányérok is szárnyra kaptak és a falig meg sem álltak. A legtöbbször az anyja vele ordítozott a három éves öccse eltűnése miatt. Ugyanis neki kellett akkor vigyáznia rá, de nem tette rendesen.

 Ha tudnák...

Sokszor vágta a fejéhez, hogy ő csak kolonc, nem kívánt gyerek és neki kellett volna eltűnnie az öccse helyett. Az apja próbálta őt védeni, de amikor az anyjával kettesben voltak, és rájött a hisztije, nem volt senki, aki segíteni tudott volna rajta, nem volt, aki megóvja őt az őrült asszony testi bántalmazásaitól. Az apja két évig várt arra, hogy felesége észhez térjen, de az utolsó hetekre még őrültebb lett, még gyilkosnak is nevezte lányát. A férfinek ez volt az utolsó csepp a pohárban, nem tűrte tovább, hogy így bánjanak gyermekével.

Ha tudnák...

A férfival elköltöztek a férfi szüleihez, majd felkerestek egy ügyvédet és beadta a válókeresetet. A per nagyjából két hónapig tartott. A házat mindketten akarták, és az anyjának ő nem kellett, és még gyerektartást sem akart fizetni. Az apjának sikerült megnyernie a pert; megkapták a lakást és az asszonynak $500 gyerektartást ítéltek.

Két hónappal a per vége után, édesanyja váratlanul eltűnt folyamatos zaklatásai után.

A per közben megismerte a bíró fiát, aki részvétét ment nyilvánítani az anyja és az öccse miatt. Sokat beszélgettek, majd elkezdtek találkozgatni. Fél évvel később pedig már egy párt alkottak. Érzelmeik erősödésével egy egyetemre mentek, valamint már ezen évek alatt össze is házasodtak. Boldogan éltek, mindent megadott neki, akkor hát, miért? Miért árulta el őt?

Nyílt a bejárati ajtó, és férje lépett be rajta. Külseje zilált volt, tekintetéből áradt az elégetettség. Megindult az udvarra, hogy üdvözölje őt. Ő is megindult felé, amikor pedig elért hozzá, elővette a kést és nekirontott.

Először a bordái közé merítette a fémet. A férje a meglepettségtől nem érzett semmit, sem a kés és a húsa harmadik találkozását, sem a korábbi esőtől nedves füvet meztelen karja alatt. Ahogy feleszmélt a döbbenetből, próbálta kivédeni az újabb támadást, ám elkésett vele; a hideg fém, melyet vöröslő vére akart felmelegíteni, átszúrta a tüdejét, majd közvetlen utána a torkán keresztül szúrta át a földet.  Sípolt a tüdeje. Próbált levegőt venni. Fel akarta emelni a kezét, hogy lelökje magáról szeretett feleségét, de nem tudta. Nem mozdult többet.

A halála után is szaggatta a testét. Egészen addig, amíg a szomszéd kisfiú fel nem sikított a kerítés mellett álló fa lombján. A hang irányába kapta fejét. Arcát a kispriccelő vér és tekintetéből áradó őrület torzította el. Kapkodta a levegőt, homlokán láncok keletkeztek. A kisfiú eltűnt, sehol nem látott senkit.

Felállt, megragadta férje lábait és a hátsó kertbe húzta, ahol egy lyuk volt kiásva. Belegurította a mélységbe és elkezdte beásni. Már a felénél járt, mikor berúgták az ajtaját. Körülbelül tíz rendőr előre tartott pisztollyal haladtak az udvar felé. Meglátva őt, négy méterre távol tőle megálltak és felszólították a kés letételére, melyet a betöréskor óvatosan kihúzott a szoknyája gumija mögül. Maga elé tartotta, ám ahelyett, hogy letette volna, átvágta a saját nyakát. Néhány rendőr odarohant hozzá és próbálták elállítani a vérzést. Akik nem siettek az asszonyhoz, a lyukhoz mentek, eltették fegyvereiket és ásni kezdtek.

Napokkal később ez szerepelt a zárójelentésben:

Michelle McKanzie, született 1985. április 29., Massachusettes államban, szülei távolléte alatt a kertben lévő halas tóba fojtotta három éves öccsét 1999.szeptember 13-án. Holttestét a hátsó kertben temette el. Szülei válása után két hónappal édesanyját is megkéselte 2002. március 2-án. Elvérzett. A holttestet ugyanott temette el. Édesapja elköltözött a városból, így a ház rámaradt és férjével, Bryan Sheely-vel, Jonathan Sheeley bíró úr fiával ott éltek. 2011. november 17-én Michelle megkéselte Bryant, aki a tüdőt és a torkát ért szúrásba halt bele. Miután a rendőrök rátörtek, és fegyverletételre utasították, elvágta a saját torkát is. A helyszínen életét vesztette. 

Fire

Egy nő ült a szoba közepén, hátát az ágynak támasztva, kezében egy fényképpel. Arcáról patakokban folyt le a könny, mely a kép üvegén lelte halálát. Ajkára egy boldog, beletörődő mosoly kúszott. Boldog, mert akárhányszor néz rájuk, mindig melegség önti el szívét. Beletörődő, mert innen nincs kiút, többé nem látja őket.

A tűz hangosan ropogva tört utat magának az ajtón keresztül. Percek alatt falta fel az éltető fát, minek köszönhetően még vadabb lett. Még be sem fejezte a lakmározást, mikor néhány lángnyelv a bútoroknak rontott.

A nő csak most kezdett ijedtséget érezni. A képet szorosan ölelte a szívéhez, szemét összecsukta. Lehunyt szemhéja mögött egy tíz évvel ezelőtti emlék jött elő. A kicsi Josh, az ő kicsi fiacskája. Elesett négy évesen, mikor biciklizni tanult. Ő mégsem sírt, nem kiabált, sőt, mintha nem történt volna semmit, mintha nem érezte volna. Csak felállt, felszállt a kétkerekűre, és útnak indult az utca vége felé, hogy amikor elérje a táblát, visszafordulhasson és visszataláljon apja és anyja karjai közé. Ne aggódj, anya! Ez csak egy kis karcolás! Emlékezett a mosolyáram, melyet a legnagyobb kincseként őrzött a világon.

Szorosabbra fonta a karjait mellkasa előtt, mintha a képet magába akarná olvasztani. Ahogy a tűz elért hozzá, csak egy dolog járt a fejében: Köszönöm, Istenem, hogy a családom nincs itt. Kérlek, vigyázz rájuk.

Az égő forróság pillanatok alatt nyelte el a törékeny testet. A tűz belülről égette, a csontjai közé hatolt. A fájdalom, melyet akkor érzett, pokoli volt. Hogy megpróbálja megszabadítani magát tőle, a jelenlegi állapotától telhetően a leghangosabban felsikított.

Megpróbált elvánszorogni az ablakhoz, de kínja gyötrelmes volt, mely a földhöz láncolta egész testét. Az égett fa és benzin szaga mellett húst érzett. Égett emberi hús bűzét. Az ijedtsége ekkora már a halálfélelemből átlépett a tehetetlen megadásba.

Könnyek csillogtak szemeiben, mely mielőtt elérhette volna a parkettát, elpárolgott.

Hirtelen egy, a tűz ropogásához oda nem illő hangot hallott meg.

Szirénák. Tűzoltó szirénák.

Ezzel a hanggal vesztette el az eszméletét.

2005. október 9. Vasárnap

A Starlight utca 346-os lakása tegnap délután kigyulladt. Őszhöz képest nyári meleg volt, melyet néhány gyújtogató ki is használt. Az ügy részleteit a rendőrség nem adta tudtunkra, csupán ennyit árultak el újságunknak: „Az ügy részleteit nem mondhatjuk el, csak annyit, hogy ez az ügy összefüggésben van másik három gyújtogatással, ami az elmúlt két hétben történt. Szeretnénk megkérni a lakosságot, hogy amíg nem kapjuk el a tetteseket, legyenek óvatosak.” – mondta a san francisco-i rendőrkapitányság rendőrfőnöke. Később hozzátette: „Természetesen, hogy megpróbáljuk megakadályozni a további gyújtogatásokat, rengeteg rendőrautó fog végigmenni az utcákon.”

2006. július 19. Szerda

Név: Adam Thompson

Életkora: 46

Született: 1960. május 5.

Születési hely: San Marino

Foglalkozása: szerződéskezelő

Vád: sorozatos gyújtogatás, melyben mind volt áldozat

Áldozatok száma: 26

Bizonyíték: egy arra járőröző rendőr érte tetten, kanócos üveggel és benzinnel a kezében

Büntetése: életfogytiglan

Craziness

Szétnézett a sötét teremben. Nagyjából 50 méter magasan lehetett  a teteje, és mindenhol faborítás volt. Fa volt a parketta, fa volt a falak (emögött viszont határozottan ott álltak a nagy kövek), a lépcső, mely felkínálta neki a biztonságot nyújtó emeletet, szintén fa volt, az asztal, a székek, az ajtók, az ablakok keretei... mindenhol csak fa. Bár ezen nem tudott meglepődni, hisz egy erdőben volt, távol a civilizációtól.

Mögötte a szél becsapta az ajtót, aminek hangjára ijedten rezzent össze, és fordult hátra. Csak a szél volt... Bár saját magát sem tudta ezzel meggyőzni, hisz ő maga alig tudta kinyitni az egyetlen olyan szerkezetet, ami nem fából, hanem vasból volt. Legszívesebben sikítva ugrott volna ki az ablakból, hogy elmenekülhessen, de akkor feleslegesen szökött meg, hogy bebizonyíthassa; semmi keresnivalója az őrültek házában, igenis meg akarják őt ölni.

Ahogy rálépett az első lépcsőfokra, a fa halkan megreccsent a lába alatt, mely most a néma csöndben fülsértően hangos volt. Lassan, félve tette meg a maradék utat az emeletre, folyamatosan attól rettegve, hogy újra meglátja az arcát, hogy újra megpróbálja megölni őt.

A szél befújt az ablakokon, és a magasan függő, megrepedezett csillár kristályait meglengette, melyek csilingelő hanggal érintkeztek. Újra megrezzent, de ezúttal nem volt bátorsága felnézni. Nézz egyenesen előre. Ez csak a szél volt. Ne képzelj oda olyan dolgokat, amik egyértelműek. Csak menj. Jobb. Bal. Jobb. Bal. Újabb reccsenés. Ezúttal már kettesével vette a lépcsőfokokat, minek következtében az egyikre teljes erejéből lépett, az pedig a leghangosabb reccsenéssel szakadt be alatta, és nyelte el a lábát. Hangosan felsikított, és amilyen gyorsan csak tudta, kirántotta onnan jobbját, és felrohant, és berontott egy szobában.

Vele szemben egy franciaágy feküdt. Régi, talán a késő középkori időkből származhatott, már amennyire ő meg tudta az ilyeneket állapítani. Ezzel szemben volt a kandalló, mely mintha megérezte volna, hogy vendége lesz, a lángcsóvák kereszteb-kasul lejtették mágikus táncukat, miközben egyre feljebb nyújtózkodtak. A tetején egy váza réges-rég kiszáradt virágokkal, illetve keretes képek voltak. Odament, az egyiket a kezébe vette, és amint rápillantott, el is ejtette ijedtében. Ő az. Az a férfi aki, üldözi. A fekete-fehér színeket látva a huszadik század közepére, vagy annál korábbra tippelte a kép megszületését.

Nem ért semmit. Az az ember, aki őt üldözi, az talán 30 éves. A kép elkészülése és a mostani idő között 25 év minimum eltelt. Mégis... a képen a férfi teljesen ugyanúgy nézett ki. Az arca, a haja, enyhe borostája, szeme, szája melletti kis gödröcskék, a vonásai, a ráncai... egyedül a tekintete más. A papíron egy életvidám, elégedett, boldog férfi mosolyog a kamerába. Akit ő látott mindig az pedig pont az ellenkezője. A szeméből csak úgy árad a gyilkolási szándék.

Hirtelen zajokat hallott. Az ajtó felé fordult, ahonnan a fa recsegését vélte felfedezni. Itt van. Elkapott. De nem hagyom magam. Mikor kinyílt az ajtó, a férfi egy üres szobát látott maga előtt. A fénykép a kandalló előtt hevert az összetört üvegben, a keretben. Odament, lehajolt hozzá, felvette, és elégedetten elmosolyodott.

Pár héttel később, néhány turista ugyanebben az erdőben sétáltak, és ahogy megpillantották az elhagyatott, tűz áldozataként halt kastélyt, valami odacsábította őket. Az egyik oldalához érve egy nőt találtak ott. Szólongatták, majd megnézték a pulzusát. Már halott volt.

Elmentek térerőt keresni, és rögtön hívták a rendőrséget.

 Két nappal később az ügyet lezárták. Az utolsó aktát rakta a dobozba egy rendőr, melyben ez állt:

„Rachel White, született 1985. Szeptember 19-én, az Idaho állambeli Rexburg-ban, öngyilkosságot követett el. A halál becsült időpontja 2011. Jaunár 12., valamikor az esti órákban. Halál oka: egy nagyjából 30 méter magasan lévő ablakból kizuhant. Sem a fák ágai, sem a nagy avar nem tudták tompítani az esést, így Ms White teljes erővel csapódott a földbe. A koponyája betört, a gerince is eltört, valamint a láb-és karcsontjai is, három bordájával együtt, másik két bordája pedig megrepedt. Továbbá Ms White egy helyi elmegyógyintézet lakója volt, paranoiájára többféle gyógyszert is szedett. Ide 4 éve került be, mondván, hogy egy férfi követi, és többször is megkísérelte megölni. Innen egy hónapja szökött meg, maga után hagyva egy levelet, melyre csak annyit írt: Bebizonyítom, hogy igazam van. R.W.”

A zárójelentést beletette egy borítékba, melyben ott volt minden adata Rachel-nek, a boncnok észrevételei, illetve a bizonyítékok listája. Mindezt belehelyezte a dobozba, mely ott hevert előtte, és már tartalmazta az üggyel kapcsolatos dolgokat, majd a fedelét feltette, és lekapcsolta a lámpákat.

Cheat

Maga elé meredt, ahogy a pár héttel ezelőtti történések lejátszódtak újra. Mint mindig, amint egyedül maradt. Felhúzta lábait maga elé, és átfonta karjaival, állát pedig a térdére helyezte.

Nem akart emlékezni rá, csak felejteni. Bár egyenlőre örült, ha nem gondolt semmire. Megkereste a távirányítót, bekapcsolta a TV-t, és átvitte a hírekre. Nem volt sem ereje, sem kedve nyálas, túlságosan romantikus szappanoperákra. Meg hát, most inkább foglalkozott a más problémájával, mint a sajátjával.

Egy kórházat mutattak, melyben egy sikertelen szülés volt, ahol két ember meghalt; a huszonnyolc éves anyuka, és újszülött kislánya. A férj beperelte az orvosokat, akik –meggyőződése szerint, és mert valakit hibáztatni kell- hibát vétettek. Biztos volt benne, hogy emberi hiba történt.

Majd jött a következő hír.

Egy hím pandát hoztak az egyedül maradt nőstény mellé. A lány megengedett egy halovány mosolyt. Ám ez azonnal el is tűnt, ahogy meglátta őt. A nőt, aki tönkretette az életét. Újra csak meredt a semmibe, újra emlékezett, újra nem tudott másra gondolni.

Két héttel ezelőtt, mikor hazafelé tartott bevásárló körútjáról, a barátját pillantotta meg. Boldogan emelte fel a kezét, és örömteli mosolyra húzódtak ajkai, és már épp odakiáltott volna, mikor megtörtént. Egy szőke nő állt a férfival szemben, aki átkarolta a nyakát, és felemelkedett az ajkaira. A mosoly még mindig az arcán volt, de boldogság helyett az üresség uralta bensőét. Nem érzett semmi mást, csak amikor hazaért. Befeküdt az ágyába, a párnába szorította az arcát, és mikor megérezte az illatát, hisztérikus sírás tört rá, a berendezési ágyat pedig a sarokba hajította.

Újra lejátszódott a jelent , míg csak nem a csók képe maradt meg elméjében.

Egy szó rángatta vissza a jelenbe: meggyilkolt.

Felnézett TV-re, ahol az utolsó hír ment; letartóztatták a sorozatgyilkost, akinek hét fiatal női áldozata volt, két hónap alatt. Megmutattak egy felvételt a tárgyalásról, és néhány képet köztük egyet a tettesről is.

Hirtelen támadt egy ötlete. Csak meg kellett látogatnia, és talán megöli. Talán a férfi képes lenne arra, amire ő magával szemben nem.

Meghallotta a kukta sistergését, mely a leves elkészültét jelezte. Elzárta alatta a tüzet, és levette a fedelét. A gőz azonnal előtört, elhomályosítva pár pillanatra előtte a falat. Előszedett egy tányért és egy kanalat, majd a már előkészített merőkanalat belemártotta a forró lébe.

Eredetileg úgy volt, hogy megvárja az ebéddel a barátját, de nem volt kedve hozzá. Ahogy mostanában szinte semmihez. A legtöbb esetben nem akart egyedül lenni, most viszont örült neki, így tovább tudja szőni a tervét. Mi lenne, ha mondjuk holnap reggel látogatná meg a börtönbe? Nem, a holnap nem jó. Be kell mennie az egyetemre, hogy elbúcsúzhasson barátnőitől. Na és délután? Akkorra beszélték meg, hogy elmennek kettesben valahova... Rendben, akkor délután meglátogatja.

Egy kéz rántotta vissza a további tervezgetésből. Hátranézett, és Josh ragyogó mosolyával nézett szembe. A srác adott egy puszit a homlokára, és még szélesebben mosolygott, miközben két szót ejtett ki száján boldogan: I’m back. Ekkor már biztosan tudta.

Nem fog elmenni a férfihoz.

Nem fogja sem megöletni, sem megölni magát.

Nem fog tenni semmit, amíg ezt a két szót így mondja.

Nem fog, mert még mindig szereti.

"Csend van, csak az óra ketyeg. Senki nem vár, senki nem szeret.

Üres a perc, üres az óra.

Egy álom, mely nem vált valóra. Emlékezz rám, emlékezz a jóra.

Később én is ezt teszem, 

S eljön az óra, 

Mikor neved hallatán mosolyra hajlik a szám

S emlék leszel, emlék csupán."