Térde alatt egy kis seb keletkezett, ahogy elesett egy a földből kibújó gyökérben. Felült, sérült lábát magához húzta, és ráhajtotta a fejét. Egyáltalán nem érzett fájdalmat. Legalábbis fizikait nem. Szívét is csak a bánat mardosta, ám tehetetlenség érzete sokkal elkeserítőbb, fájdalmasabb volt. Kiengedett egy mély sóhajt, és elgondolkozott az előző másfél hónapon.
Amikor magához tért, az első, amit felfogott, a fehér falak voltak. Azt hitte, még mindig álmodik. Az üresség ugyanolyan mély, félelmetes, csak a látványa okozott éles fájdalmat fejének és szemeinek. A második dolog, amit fel tudott fogni, az a mellőle jövő hangos sípolás. A feje még jobban fájt, dobhártyái már majdnem kiszakadtak.
Egy kéz ért a bőréhez. „Lisa...” Lisa? Az kicsoda? „Kislányom...” Te ki vagy? Felpillantott oda, ahonnan a meleg suttogó hangot hallotta. Az ötvenes évei elején járó nő gyönyörű arcát a rémület torzította el. Mi történt vele? Ki ez a nő?
Ahogy egyre több kérdést tett fel, az asszony arca úgy sötétült el, mígnem az első könnycseppek utat törtek zöld szemeiből. Ekkor ébredt rá, hogy bár ha halkan is, de hangosan tette fel a kérdéseit. De akkor is... miért bántja ez az asszonyt? Kije ő neki?
„Tükröt...” Ez volt az első tudatos szava. Ez a kérés egy leheletnél sem volt erősebb, mégis megértették, és egy ápolótól kapott egy tükröt. Szőke haj oldalas frufruval. Kék, hideg, meggyötört szemek. Bal orcáján egy nagy fehér ragtapasz lett odaragasztva. Szája felrepedt, de már gyógyult. Arca többi részén kisebb sérülések nyoma látszódott.
Ki ez az ember?
Ekkor tudatosult még valami a fejében: kicsoda ő?
Érezte, hogy az üresség egy pillanatra újra ellepi elméjét, majd a pánik veszi át a hatalmat felette. Három ápoló kellett, hogy lefogják, és a negyedik adott neki nyugtatót. Szinte azonnal hatni kezdett, és néhány perccel később pihegve feküdt a beteg ágyon, majd újabb álomtalan álomba szenderült.
Csak órákkal később tért magához, de még kába volt. Ahogy szétnézett a fehér falak között, az előző nő még mindig ott volt és két férfival beszélgetett. Az egyik egy a nővel egyidős lehetett, a fiatalabbik egy jó harminc évvel fiatalabbnak tűnt. Család? Ők egy család lennének? De akkor mit keresnek nála? Mit akarnak tőle? Lehetséges... lehetséges, hogy ő is közéjük tartozik?
Egy eddig még nem látott arc hajolt fölé. Szigorú, érzéketlen tekintetét látva rájött, hogy ez a férfi nem a hozzátartozója. Az öltözékéből pedig azt is sikerült leszűrnie, hogy egy rendőr. Látta, hogy mozog a szája, de hangot nem tudott hozzá párosítani. Mivel látta, hogy nem érti mit mond, megismételte. Ezúttal hallotta a kérdést, bár az elejét halkan. „Jól vagyok.” Formálta sebzett ajkaival. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy meghallották. Ám a következő kérdéssorozat ezt megcáfolni látszott. De ezekre a kérdésekre már nem tudott válaszolni.
Megtudta, hogy Lisanna Smith-nek hívják. 25 éves és a Standford Egyetemen tanul két éve kémia szakon. Néhány barátjával elmentek táborozni egy erdő közelében, hogy megünnepeljék a sikeres vizsgáikat. Három nappal később találták meg 6 km-rel a tábor helyétől. Életveszélyes állapotban volt, amit egy 8 órás műtét árán sikerült stabilizálni.
Miután a rendőr és a társa – akit először nem vett észre, csak az első hozzáintézett szavakból jött rá, hogy van még egy rendőr a szobában – elmentek, rágódni kezdett a dolgokon, és a hét végére sikerült döntést hoznia. Bármilyen fájdalmas és gyötrelmes múltja lehetett, tudni akarja, hogy milyennek született, milyenek felé a viselkedési elvárások. Maga sem tudta, hogy a szüleiért, vagy magáért teszi. Ám ahogy látta a sírástól nedves, reménykedő arcukat, rájött, hogy értük teszi. Hogy visszakaphassák azt a Lisannát, akit egykor ismertek,aki számára oly idegen, és nem akar megismerni.
Szerencséjére a barátok, a család és a rendőrök sokat jártak be hozzá, és sokat meséltek. A barátaitól megtudta az eltűnése körülményeinek a részleteit és a rendőröktől az egyéb információkat. Egy dolgot viszont nem tudott meg senkitől: merre kell keresnie az emlékeit. Minden, amit mondtak, nem ébresztettek fel benne semmit. Nem emlékezett semmire. Hamar kiengedték a kórházból, majd az említett erdő felé vette az útját.
Miután lenyugodott a légzése és a fájdalom is enyhült, felállt és továbbment.
A szél hűvösen fújt, így a felhúzott melegítőben egyáltalán nem fázott. Egyedül arcát nem védte semmi, az pedig libabőrös lett, amint megsimogatta a szél. De ami a leginkább zavarta, azaz aranyhaja volt, amit állandóan a szemébe fújt. Kicsit nehéz volt a haladás.
Egy fél órának tűnő dombra mászás után rátalált egy kis faházikóra. Odalopakodott az egyik ablakhoz, és belesett rajta. Csak egy üres szobát látott, amiben csak bútorok voltak.
Bement a kunyhóba, és azonnal keresni kezdett. Először az íróasztalnál próbálkozott. Kirántotta az egyik fiókját, áttúrta, majd a következő fiókra tért át. És a következőre. És az azt követőre.
Ő maga sem tudta, hogy mit kell keresnie. Egy fiolát, melyben világoskék színben úszik fel-alá az emlékezete? Egy kis gépet, melyben emlékei vannak?
Az asztalban nem talált semmit. Az ágyhoz sietett. Egyesével megfogta a párnákat, takarót és végigtapogatta, majd eldobta azokat. Odarohant a konyhának vélt helyiséghez, felkapott egy kést, majd visszarohant az ágyhoz, és felhasította azt. Ott sem volt semmi. Felrántotta az ágynemű tartót.
Sikított. Hátraesett.
Egy rémült meredt ki. Szeme üveges, bőre hamvas volt, erei halvány kirajzolódtak. Mintha egy halott nézne rá. Szája nyitva, mint aki üvölteni akar, körülötte alvadt vér száradt a bőrére, mely az orrából folyt ki. Nyakára szintén alvadt vér ragadt, mely egy hosszú, vékony sebből csörgedezett. Elvágták a nyakát. A teste többi részére csak egy pillantást vetett, de az is elég volt ahhoz, hogy viszontlássa reggelijét.
Hasa felnyitva, belei kihúzva. Egy szerve, a szíve hiányzott.
Lépések hangját hallotta. Felkapta a fejét, és körülnézett. Volt egy lámpa az éjjeliszekrényen. Kihúzta a konnektorból, és magával vitte a bejárat mellé.
Lassan nyílt ki az ajtó, viszont a férfi feje szinte azonnal megjelent benne. Neki sem kellett több: rávágott a feje tetejére a lámpával. A férfi a döbbenettől védekezni sem tudott, így a földre zuhant.
Kihasználva, pillanatnyi előnyét, a „fegyverét” elhajítva őrült rohanásba kezdett. Néhány másodperccel később még egy ember futó lépteit és káromlását hallotta meg. A pánik elöntötte elméjét, kiűzve onnan minden józanságát.
A férfi megragadt a csuklóját, ahogy utolérte. Magához rántotta őt, a lánynak pedig bevillant valami.
Ezek az ujjak egyszer már körbefonták ugyanígy a kezét.
A férfi megfogta a másikat is, ő pedig küzdött ellene. Végül mindketten a földön kötöttek ki. Amint a lány egyik keze kiszabadult, belemarkolt a homokba, és a gallyakkal és levelekkel tarkított szemcséket a férfi arcába dobta. Az szabad kezével elkezdte kidörzsölni a szemeiből. A lány kihasználva a pillanatot, beleharapott a másik csuklójába is, mire az felordítva engedte el, és ugyanezzel a lendülettel felállt, Követte őt a szőkeség, majd egy nagyot lökött rajta. A kezével akarta tompítani az esést, de a feje előbb érte el a fa törzsét. Mindezt a lány már nem látta, a lökés után eszeveszett rohanásba kezdett.
Pár perccel és esések halma utána kiért egy útra. Nem látta, hogy éppen jön egy autó, így kifutott az aszfaltra. Már csak három dolog tudatosult az elméjében: a közeledő autó, annak a dudálása, és az éles fékcsikorgás. Ezeket követte a fájdalom a térde fölött.
Nem volt sokáig eszméletlen, arra tért magához, hogy egy, a negyvenes éveiben járó férfi szólongatja, majd veszi elő a telefonját. „Rendőrség... a rendőrséget...” A férfi értetlenül nézett az esésektől maszatos arcára. Aztán eszébe jutott: fel akarja jelenteni. „Kérem... üldöznek...” A férfi végképp nem értetett semmit, de megtette.
Miután letette a telefont, ölbe kapta a lányt és beültette a kocsiba, majd ő is helyet foglalt a kormány mögött. Beindította a motort, hogy ha a nő üldözője megjelenne, elhajthasson.
Talán 10 perc elteltével jelent meg három rendőrautó. A férfi kiszállt, majd őt is kisegítette. Elmesélte, mi történt vele, mit látott, és leírta az üldözőjét is. A rendőrök megkérték, hogy mutassa az utat ahhoz a kunyhóhoz. A férfira támaszkodva, és két rendőrrel mellette vezette őket ahhoz a pokolhoz, ahol nemrég járt.
Ahogy haladtak az erdőben, úgy nőtt a félelem is benne. Legszívesebben visszafordult volna, de a férfi karja nem engedte. Remegett belül, lépteit automatikusan lelassította, a férfi kezét pedig már kékes színűre szorította. Még akkor sem sikerült megnyugodnia, mikor még két rendőr előre ment, kibiztosított és előre tartott fegyverrel.
Még egy ember lépteit hallották meg, így megálltak. Az ágak törése, a levelek zörgése egyre közelebbről hallatszódott. A lány szíve egyre jobban felgyorsult, légzése szaporább lett, a levegőt már szinte ki sem tudta fújni. Az ajkai a sikoly elfojtásától remegtek.
A rendőrök körbeállták őket, mindegyiküknek ki volt biztosítva a fegyvere, és előre meredtek az ismeretlenbe.
Egy apró alakot láttak meg az egyik fa mögött, mely gyors menekülésbe kezdett. Négy rendőr utána rohant, kettő velük maradt. A lányra nézve észrevették rajta hisztériás sokkot. Azonnal kivezették a fák tengeréből a nagyobb biztonságot nyújtó betonútra. Meg sem rezdült a szeme, nem is észlelte az eldördülő lövést. A következőt sem. És az azt követőt sem.
Ez után az eset után három naponta vendége volt egy pszichológusnak, aki segített neki túltenni őt a történteken, és amennyire tudta, az elveszített önmagát.
A férfi ügyét, bár meghalt, nem tudták lezárni. Másik hét áldozatra utaló nyomot találtak, azóta is őket keresik.
Fél évszázaddal később a lány visszanyerte legutolsó emlékeit is. És nem csak az emlékképeket kapta vissza. A rothadó hús, a patkány szaga... mind ott volt az orrában újra. Éjszakánként rémálmai voltak, melyekből sikoltozva ébredt fel. Nem sokkal később az őrültekházába szállították, ahol megfelelő ellátást kapott. Így sem bírta tovább, a beköltözés utáni második hónapban öngyilkos lett.
