Szétnézett a kis faépület mellett. Egy erősebb szél suhant végig az
utcán lecsalva róla kapucniját. Gyorsan utánakapott, nehogy felismerjék. Mi t
hinnének, ha Henrick herceg késő éjjel álruhába burkolózva sétálgatna? Mit
tenne apja, ha tudná, járkál a városban? És ha az okát is ismerné? Csak
remélhetné, hogy választhat akasztás és lefejezés között.
Befordult az utcán és végig sietett az embertömegen. Nem szerette ezt a
nyüzsgést, túlságosan nyugtalannak érezte magát ilyenkor, de legalább nehezen
tudták követni őt. Ez volt az egyetlen ok, amiért ebben az időtájban járta a
várost és nem később.
Óráknak tűnő percekkel később elért a céljához. Bekopogott az
esztergályos ajtaján, majd – válasz híján – halkan benyitott.
Bent először nem látott senkit. Kezdett aggódni, hogy nem találta. Hol
lehet? hol tölti a ma éjszakát? Tekintetét a szépen megvetett ágyra szegezte.
Odaképzelte a szeretett alakot, a durva, hideg takaró alá, a test lágy
hullámait a kemény fadeszkán. Vágyakozva indult meg felé, ráült, s lassú
mozdulatokkal belefeküdt. A takarót gyorsan magára rántotta, teljes testével
eltűnve alatta. Arcát beledörgölte, majd
mélyet szippantott belőle. A szükségérzete miatt erősen magához szorította a
durva anyagot, szeretője meleg testét elképzelve. Maga sem tudta, miért, talán
az előző napi gondoktól kísérve, egyre jobban vágyakozott szerelméért. Ha pedig
hamarosan nem érkezik meg, akkor még meg is őrülhet.
Ekkor rántották le róla a takarót és mérges szempár helyett egy
különböző érzelmekkel teli , kék örvény viharába mélyedt. Pajkosság. Szeretet.
Öröm. Vágy. Ezek voltak kiolvashatóak a kékségből, mely a nyári égbolt színét
tükrözte vissza az ő szemébe.
„ Olyan Maga, mint egy gyermek.” A kedves kis gúnyolódást észre sem
véve húzta le magához kedvesét és csókolta meg szenvedélyesen. Boldog volt.
Utolsó találkozásuk óta most érezte magát először teljesnek.
Thomas maga volt az ördög. Személyiségével magához csal, keskeny arcba
zárt kék szemei, melyek változtatták árnyalatukat, védekezésképtelenné tették.
Félhosszú éjfekete haja, sima bőre arra késztette, hogy hozzáérjen, koronájába
belemarkoljon. Hogy Thomas romlásba taszítsa őt, ő pedig Thomast taszítsa
romlásba. Csókjai kiszívták belőle az életerőt, öleléseivel örökre magához
láncolta. pedig nem tehetett semmit,
védtelenné vált vele szemben.
Most pedig még inkább vágyott ezekre. Újra az édes pokolban akarta
érezni magát, az ő Lucifere mellett. Hogy miért vágyakozott rá még jobban most,
mint eddig valaha? Miért akarta még jobban az érintését, a csókját, a lényét? Ő
maga sem tudta rá a választ. Abban viszont biztos volt, hogy szereti őt. Napról
napra egyre jobban. Óráról órára érzi a halálát nélküle. Percre percre őrül
meg, ahogy egyre többet gondol őrá, s ki nem törölheti elméjéből. Bármelyik
hölgy elbújhatott mögötte.
Miután ajkaik elváltak, a tűztől még enyhén forró mellkasához bújt.
Szívesen odaköltöztette volna magához az udvarba, de tudta, lehetetlen. Ha apja
rájönne titkos és tiltott kapcsolatukra, Thomas-ra halál várna.
Egy puha érintéssel az álla alatt Thomas szemeibe nézett. Tekintete azt
a melegséget, szeretet, szenvedélyt és cseppnyi aggodalmat árasztotta, melyet
mindig lát bennük, ha találkoznak. Egy puszit nyomott a homlokára, majd annak
helyén összeérintette a sajátjával, mintha örök időkre oda akarná égetni. Nyomot
akart hagyni rajta, hogy tudják, Henrick herceg csakis hozzá tartozik.
Mindketten lehunyták szemüket. A másikkal együtt lélegeztek, a másik légzését
szívták magukba. Ez a pillanat csak az övéké volt, senki másé. Nem háborgatta
őket senki. Most csak egymaguk voltak. Két ember sóhajtása zavarta meg a világ
csendjét. Két ember szívdobogása tartotta életben a világot. Két ember ölelése
tartotta egyben a világot.
Thomas ledöntötte a kemény ágyra, de ez őt nem zavarta. Csak az
számított, hogy vele van, Thomas-t csókolja, Thomas-t öleli, Thomas-hoz ér. Ha
pedig viszonozta is őket, még nagyobb örömben volt része. Nem akarta, hogy vége
legyen ennek. Utálta, mikor a Nap felkeltével együtt át kell lépnie ezt a
küszöböt, s a békéjét, az otthonát maga mögött hagyja.
Hirtelen melege lett és furcsa hangokat hallott. Nem foglalkozott velük
sokat, a melegséget betudta a testi vágynak, a zajokat képzelgésnek. Majd a
következő pillanatban a sikoltozó tömeg közé vetették magukat. Fulladoztak a
füsttől. Másodpercek alatt figyelték meg a környezetüket.
A tűz, mely a szomszéd pék épületén tombolt a leginkább, gyorsan
terjedt házról házra. Már az utca végén is ott volt a sárga fenevad hála a
szárazságnak és az erős szeleknek. Sikoltozó nők, férfiak és gyermekek futottak
az életükért eszüket vesztve. Senki nem cipelt semmit, csak szüleik fogták
gyermekeik kezét.
Egy kislány állt egyedül a nyuszijával az ujjai között a száguldó tömeg
kellős közepén. Először az embereket kémlelte, mintha keresne valakit. Nem
látott senki ismerőset. Kicsiny kerek arcát az égre emelte, szemeit szorosan
összezárta, játékát magához ölelte erősen, és zokogásban tört ki. Mama! Mama!
Csak ezt tudta hajtogatni.
Henrick gyorsan odarohant hozzá, felkapta őt és visszasietett
Thomas-hoz. Őt is kézen fogta, majd a tömeg áramlásával megegyező irányba
menekülni kezdtek az omladozó tüzes fák elől. A kislány szorosan átfonta vékony
kis karjaival a nyakát, s egyik kezéből lelógó nyuszi folyamatosan
nekicsapódott Henrick hátának. Ám ez zavarta akkor őt a legkevésbé.
A lángtenger martalékává lett egyik ház az utca felé dőlt le, maga alá
temetve két embert. Mivel az épület egy két emeletes fogadó volt, így az utcát
átszelve akadályozta az embereket a továbbjutásban. Megfordultak, hogy a kis
sikátoron keresztül meneküljenek, de az utak járhatatlanok voltak.
„A Temze felé!” Egy kiáltás volt alig kivehető a hangos
jajveszékelések, zokogások, sikoltozások közt. Akik hallották, megindultak az
egyetlen járható út felé, a folyóhoz. Sokan sokkot kaptak, őket a józanabbak
húzták maguk után.
Ez az út könnyebben volt járható, az akadályokat is egyszerűen ki
tudták kerülni. Akit pedig maga alá temetett egy tüzes oszlop, a józanabbak
kisegítették alóla. Így ment ez egészen a Temze partjáig. Még öt szabad csónak
volt, Egymáson taposva akartak az egyikbe jutni, ám azok, akik maguknál voltak,
lefogták őket. Ahogy megtelt egy, kieveztek a víz közepére. Ebben voltak a nők,
gyermekek és öregek. A másodikba ültek a többiek; a férfiak. Mivel a kislány
nem engedte el Henrick nyakát m így ő is ebbe a csónakba került. A sírást már
abbahagyta, piros és dagadt szemeivel az ég várost kémlelte.
Az eget a tűz vörössége színezte át. A levegőt a forrósága hevítette
fel. A látványa kisíratlan szemekből könnyeket csalt ki. Mi maradt nekik? Az
otthonukat egy vadállat emészti. A vagyonuk? Csak néhány font volt náluk, de az
életben maradáshoz édes kevés. Mégis... mégsem tudtak ezekre gondolni.
Elméjükre egy fátyol hullott, arcukon a lángok fénye visszatükröződött,
mosolygó ajkaikat keretbe foglalva. A könnyek nem a szomorúság könnyei voltak.
Másé. Csak két szó volt, amire gondolni tudtak.
Milyen gyönyörű!
