Love is in a dead heart

Mit is mondhatnék, ezer éve nem írtam már. Kicsit furcsa is volt most kiírni mindent. Régóta újra  a kezembe akartam venni a tollam és alkotni valami olvashatatlan pocsék izét történetet, csak nem tudtam, mi legyen az. Sok minden eszembe jutott, de egyik sem maradt meg sokáig. Viszont csütörtökön voltunk az Elizabeth c. operett előadáson, ahol a "múzsám", Dolhai Attila megadta azt a keresett érzést, a karaktereket, akik segíthetnek rajtam. Amúgy meg, látszani is fog rajta, hogy ezer éve nem írtam már. :D:D A cím pedig pocsékabb nem is lehetne, tudom. :D

Egy újabb megbeszélése volt fent. Nem akart odamenni. Az elmúlt kétszáz évben számtalanszor járt már ott, de egyre nehézkesebb, lassabb és egyre több szenvedéssel teli volt minden egyes megtett méter. Azelőtt nem így volt. Mióta ő létezik, mióta létezik a Halál, az Élet – mind emberé, mind állaté – megszámlálhatatlanul járt már fent. De mióta Ő is ott van, jelenléte szinte megduplázódott, ha nem megtriplázódott. Mindig talált valami ürügyet rá, hogy láthassa. Vagy elveszett lélek, vagy csak egy kis társaság, de mindig volt valami indítéka. De minden egyes alkalommal az volt az első és az utolsó dolga, hogy megnézze Őt. Néha még meg is szólította. Köszönt neki, alkalomadtán még hogyléte felől is érdeklődött. Ilyenkor zavarodottan elmosolyodott. A hogyléte felől... azt ugyan miért is kérdezi? Hisz itt van, Isten országában, vagy ahogy sokan hívják, a Mennyek országában, a Mennyországban. Itt a lélek csak jól van, boldog, vidám és szeretetteljes. De a lány mindig kedvesen visszamosolyog rá, másféle szeretet gyúl fel a szemében. Ezzel pedig nem tud, mit kezdeni. Hiszen ő vitte el magával. Ő miatta van itt, ő miatta halt meg! Akkor mégis, miért? Hiszen ő maga a Halál, a Kaszás!

Még mindig emlékezett rá. A lány életére.

Alig múlt el hat éves, amikor szemet szúrt neki. Kisgyermek volt még, de ő már akkor többet látott benne. Ő sosem volt gyermek. Midig mindenkire mosolygott, mindig vidám volt. Minden csínyben benne volt. Előfordult, hogy a hídról ugrált le barátaival a hídról Holdfelkeltéig, hogy aztán csurom vizesen a szüleire hozza a szívrohamot. „Megfázol, te buta lány” Mindig csak ennyit mondtak neki. Soha nem oktató éllel a hangjukban, soha nem emeltek rá kezet, soha nem bántották, csak aggódtak.

Tizennégy évesen már mindenki tudta, hogy Ő nem egy egyszerű gyermek. Fiatalok, idősek, fiú, lány, férfi, nő, egyaránt szerették, tisztelték. És nem azért, mert szülei halála megbetegedése és halála után kikérte mindezt, Ő nem tartott ezekre igényt. Nem azért, mert amikor valakinek szüksége volt rá, adott alamizsnát, adott valamicske garasából. Nem azért, mert bárkinek bármi panasza volt, neki elmondhatták. Azért szerették és tisztelték Őt, mert mielőtt meghaltak volna egyetlen élő rokonai, ugyanúgy dolgozott, mint bármelyik férfi. Beteg szüleit ő ápolta, és még ekkor is mosolygott mindenkire. „A szüleim? Még betegeskednek egy kicsit. Addig én vigyázok rájuk. Ne tessék aggódni értünk, a Jó Isten majd segít és meggyógyítja őket” Mindig mindenkinek ezt mondta. Ha bárki is a segítségét ajánlotta fel neki, Ő kedvesen visszautasította. A könnyeit senki sem látta, senki sem hallotta kétségbeesett hangját, hiába kiabált már évek óta. Az üres házba érve, éjszaka, minden bánatát, kétségbeesését kiadta magából. Éjjelente könnyeitől felpuffadt szemekkel tért át az álmok világába, ám szomorúsága oda is követte.

De a lány életénél jobban emlékezett annak halálára.

Tizenkilenc volt, amikor már második évben járt a Nagy háború. Mindenhol vértől és rothadó hús bűzétől égett a világ. Egy idegen nép törekvései miatt. Hatalmat akartak. Maguknak akarták az egész földet. Az Ő kis városkájának legerősebb férfijai is elmentek háborúzni, ezért védtelenek is voltak a közelgő veszélyre. Egy arrafele portyázó nomád, barbár nép tört rájuk nem sokkal napnyugta után. Az ég még az ő szemét is elfedte, nem akartam ő sem látni a közelgő borzalmakat. Aznap éjjel sem a csillagok, sem a Hold nem látszott ki a sűrű felhőktől. A barbárok betörtek minden házba, az időseket, és a számukra hasztalan embereket és állatokat egytől egyig lemészárolták, a gyerekek nagy részét fogságba ejtették, a nőket ott helyben megerőszakolták és megölték, míg a fiatalabbakat csak megerőszakolták, ám őket a lovaikhoz kötözték és vitték magukkal. A házakat felgyújtották, és mentek is tovább. Tíz nappalon és tíz éjjelen át tartottak a szenvedései. Amikor csak akarták, megerőszakolták, majd mentek tovább. Ivászat után még bántalmazták is. Többen ez idő alatt megőrültek, vagy belehaltak a sérülésekbe. Ő a tízedik napon halt meg. Az egyik barbár túl sok rumot ivott, nem volt magánál, a kést mélyebben szúrta a hasába. Az út szélén hagyták haldokolni. Kicsivel több, mint három órát szenvedett, mire érte mehetett. De látta őt. Tudja és tudta, hogy ő lesz az utolsó, akit lát. Ezért minden erejét összeszedte, hogy ne azt a csontvázas Kaszást lássa, akinek elhíresült, és amilyen valójában volt. Emberi alakot vett fel. Bár sokáig nem képes tartani ezt az voltát, Őérte mégis kitartott, és miután felkísérte a Mennyországba, napokig ült mellette. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem – mit mondhatott volna? Sajnálom a halálod; tudom, milyen életed volt, gyermek voltál még, és ezt még felnőttnek sem lett volna szabad megélni... Mind csak közhely, vigaszt nem nyújt, csak bosszúságot. Ekkor érintette meg először. Megfogta a kezét, mely már hideg volt, de mégis oly meleg az ő szívének – az ő halott, nem létező szívének. Mintha újradobbant volna, amikor a lány a vállára dőlt, és kiontotta lelke egy részét. Messze nem mindet, de neki ez is elég volt. Akkor mutatta először azt a mosolyát, amit annyira szeretett, amivel csak őrá nézett, éltében is, holtában is.

Ahogy felért a Mennyek Kapujához, vett egy mély lélegzetet, és újra magára öltötte az akkor látott fiatal férfi képét. „Mennyivel könnyebb lenne a Pokolba menni, oda úgyis többet viszek, miért nem mehetnék most is oda?”—gondolta újra, ahogy belépett a nagy fehér, vaskos kapun.
A Mennyek Országa nem olyan volt, mint ahogy az emberek könyvében, a Bibliába le van írva. Itt nem érződik békesség, nem lehet lelátni az emberek világára, nincs itt semmi természetfeletti, semmi „isteni”. A Mennyek országa, az Emberek világa és a Pokol, az Alvilág három különböző idősíkon létezik, mind a három –kisebb eltérésekkel, de- ugyanúgy néz ki. Ahol rét van, az a másik kettőben is megtalálható. Ahol falu, ugyanúgy a többiben is. És ő volt az egyetlen, aki mindegyikbe akadálytalanul beléphetett. Az Alvilág lakói nem mehettek fel, sem az Emberek világába, sem a Mennyek országába, ahogy a mennybéliek sem az Alvilágba, sem az emberekhez. Viszont az emberek voltak azok, akik bármelyikbe bejuthattak, ám nem léphettek ki abból. Mintha egy esetre emlékezett volna, akit megszántak, valóban megbánta bűneit és átléphette a Mennyek Kapuját. De az is nagyon rég volt – ha tényleg, megtörtént. Mióta létezett az ember, ő is azóta létezett, ott volt az első ember születésénél és halálánál, így nem emlékezett rá. Talán pont ő volt. Talán.

Meglepődött, mikor meglátta a Kapu mögötti kis réten. A fű olyan magas volt, hogy vörös hajzuhatagát nehezen lehetett kivenni. Nem is azt látta meg először. Hanem a szemeit. Azt a kék szempárt, mely mélyebb volt bármely tengernél, mely jobban beleszippantotta magába a legveszélyesebb örvénynél, mely vadabb volt bármely viharnál. A lány fakó ajka mosolyra húzódott, felállt és elindult felé. Általában légies léptei most sietősre fogták a dolgukat. Amint a közelébe ért, megállt vele szemben, karját hátrarakta és a sarkára libbent. Krémszínű ruhája, mely térdét verdeste, örvénylett körülötte, ahogy hirtelen lefékezte magát. A kezét nyújtotta felé. Meglepődött ezen a gesztuson, habozott is, de végül megfogta. Épphogy ujjai összezáródtak a lány ujjai körül, Ő már húzta is magával. Közelebb lépett hozzá, és belekarolt. Vidáman szökdécselt mellette, még dudorászott is. Mindig ezt dúdolta, akárhányszor elment megnézni. Eleinte furcsa volt neki ez a dallam, de mára már megszokta. Ami viszont nem változott, az a csend. Mindig ott ült közöttük, de mégis kellemes volt. Mintha így kommunikáltak volna. Úgy érezte, a lánynak erre van szüksége, és ő nem erőltette a dolgokat. Valójában, így könnyebb volt minden. Ő is jobb kedvre derült. A félelem, hogy hogy fog viselkedni a lány jelenlétében, megszólítsa-e, vagy csak csodálja, mind elúszott, mintha nem is léteznének.

Megálltak a nagy fehér ajtó előtt – pont, ahogy a halandók elképzelik az Isten világába nyíló ajtót. A lány karja kicsúszott az övéből, keze lassan megindult az övé felé, és gyengéden, nőiesen megszorította. Az arcához emelte összekulcsolódott ujjaikat, és az arcához simította. Rádőlt, és úgy mondta szavait azon a kedves hangján. „Gyere vissza hamar”

És tudta, hogy így lesz. Mert szerette őt.